Magyarország demográfiai viszonyai a XVIII. században - történelem

Magyarország demográfiai viszonyai a XVIII. században

AZ ELPUSZTULT ORSZÁG:

A török kor háborúit követően az ország jelentős része romokban hevert. Az egykori szántók helyét legelők vagy az elvadult természet foglalta el. A XVII. században hidegebbre forduló időjárás (kis jégkorszak) tovább növelte a károkat (árvizek, a mocsarak terjeszkedése).

A környezet romlása azonban jelentőségében eltörpül az emberveszteség mellett.

BEVÁNDORLÁS – BETELEPÜLÉS:

Az ország a demográfiai mélypontot 1711-ben érte el. A XVIII. században még mindennaposak voltak a

járványok (pestis, vérhas, himlő, kolera), de már megkezdődött a védekezés ellenük. A XVIII. század első felében a társadalom jelentős része még az éhezés határán élt, ám a békeidőszaknak és a termelés beindulásának köszönhetően a század közepétől az éhezés visszaszorulóban volt.

A század végére az ország népessége megkétszereződött (megközelítette a 10 millió főt). A népességnövekedéshez jelentős mértékben hozzájárult a bevándorlás.

A bevándorlás két módon valósult meg: szervezetten és öntevékenyen.

A szervezett betelepítés döntően a Habsburg Birodalmon kívül élő katolikus németek (összefoglaló néven svábok) behívását jelentette. A svábok számára jelentős kedvezményeket (pl. az állami adó elengedése) biztosítottak, sőt a Bánátban a XVIII. század második felében felszerelt házak és igás állatok várták a jövevényeket.

A szomszédos népek bevándorlása központi szervezés nélkül, öntevékenyen valósult meg. A Felvidékre lengyelek (beolvadva a szlovákságba), a Kárpátaljára ruszinok, valamint Havasalföldről és Moldvából nagy számban románok érkeztek.

A szabad földek belső vándorlást is megindítottak.

A NÉPESSÉGNÖVEKEDÉS ETNIKAI HATÁSAI:

Egy évszázad alatt az ország jelentős részben pótolta a török kor népességveszteségét. Miután a török időkben elsősorban a magyarság pusztult, a bevándorlás következtében számottevően megváltoztak az ország etnikai viszonyai. A becslések szerint a magyarság aránya a XV. századi 80 százalékról 40-42 százalékra esett vissza. Magyarország soknemzetiségű állam lett.

 Az ország középső vidékein a magyarság megőrizte számbeli többségét, azonban a magyarság és a nemzetiségek közötti etnikai határ beljebb húzódott. Az országban sok helyütt kevert nemzetiségű területek alakultak ki. A nagy etnikai tömbök határa egymásba mosódott, és etnikai szigeteket zártak magukba.

A NEMZETISÉGEK ÉS TÁRSADALMI HELYZETÜK:

A magyarországi nemzetiségeknek – a horvátokat kivéve – nem volt nemességük (ún. csonka társadalmak). A vezető réteg szerepét – korlátozott mértékben – papságuk vagy a még éppen csak kibontakozó polgárságuk és értelmiségük töltötte be. A fentiek következtében az egyházaknak meghatározó szerepük volt a nemzetiségek életében. Ez a szerep különösen a nemzeti jellegű egyházaknál vált komoly erővé (románok, szerbek), vagyis akkor, ha a nemzetiség körében külön szervezettel rendelkezett.

A szlovákok zömében a Felvidéken éltek, többségük jobbágy volt.

A ruszinok (kárpátukránok) Kárpátalja hegyvidékein éltek. Jobbágyi tömegeik fölött csak görögkeleti papságuk alkotott vékony értelmiségi réteget.

A románok– folytatva a török kori betelepülést – a XVIII. században többségbe kerültek Erdélyben. A vezető réteget a görögkeleti, majd a katolikus egyházzal egyesült ún. görög katolikus papság képviselte.

A szerbek zömében délen, a határőrterületeken a Haditanács vezetése alatt álltak, így gyakorlatilag függetlenek voltak a magyar vezető rétegtől. A Határőrvidéken kívül élő szerbek zöme jobbágy, kisebb része kereskedő volt. Erős volt a szerb görögkeleti egyház, amely még I. Lipóttól nyert kiváltságokat. Egyházuk elősegítette nemzeti fejlődésüket.

A németség három társadalmilag is elkülönülő csoporthoz tartozott. A parasztitársadalmat alkotó és szétszórtan élő katolikus svábokra, a városok német polgárságára és a középkor óta hazánkban élő evangélikus szepességi és erdélyi szászokra.

KISEBB NÉPCSOPORTOK:

A XV. századtól kelet felől bevándorló indiai eredetű (a korszakban egyiptomiaknak tartották őket) cigányság lélekszáma a XVIII. században még alacsony volt.  Alapvetően vándorló életmódot folytattak. A vándorló cigányságot a század első felében a vármegyék időszakonként elüldözték a területükről.

A zsidóság a középkorban is jelen volt hazánkban. A XVIII. században bevándorlás révén kezdett emelkedni a létszámuk. Egyrészt módos kereskedők érkeztek az örökös tartományokból, másrészt a század végétől az üldözések előlGalíciábólmenekültek szegényebb csoportjaik. Magyarországon elsősorban – az akkor még fejletlen – kereskedelembe kapcsolódtak be (házalókereskedelem), de voltak akik kocsmát, mészárszéket béreltek a földesúrtól.