JÓZSEF ATTILA
Tétel:
József Attila kései
költészetének számvetésversei
József Attila költészete a tragikus párbajnak, a
dallam és szöveg, a lélek és a külvilág, a költő és kora egyenlőtlen
mérkőzésének példázata. /Fejtő Ferenc/
Az utolsó csöndversek csöndjében a teljességbe
emelkedés valósul meg.
/Szigeti Lajos/
I. Bevezetés: életrajzi háttér, létösszegző versek háttere
·
József Attila életének utolsó
három évét két, egymással ellentétes irányú
folyamat jellemzi: helyzete egyre nehezebbé, sorsa egyre kilátástalanabbá válik, költészete
pedig egyre nagyobb távlatot, egyre nagyobb mélységeket hódít meg. A nyomasztó történelmi helyzet és az egyéni
sors kettős szorításában születnek a költemények: Eszmélet, A Dunánál, Levegőt!
·
Az 1937-es esztendő versei a végső
összegzést, a végső számvetést fogalmazzák meg. Életrajzi okaira a legfőbb
magyarázatot a költő 1937-ben keletkezett önéletrajza
adja meg leginkább, a Curriculum vitae. Az önéletírásban kiemelt
hangsúyt kap a gyermekkor, a gyermek korban átélt traumák: József Áron,
az apa eltűnése; az öcsödi évek; a nélkülözés; identitásának, nevének
megkérdőjelezése /Attila – Pista/, a Tiszta szívvel című vers miatt kipattant
Horger-ügy..az egész életét végigkísérő betegség és magány. Ez utóbbiak elhatalmasodása készteti a költőt életének számvetésére.
·
A létösszegző versnek nagy múltja
van a magyar irodalomban:
Berzsenyi: Osztályrészem; Levéltöredék barátnémhoz;
Vörösmarty: Fogytán van napod.../ez az utolsó töredék
párhuzamba állítható József Attila Karóval jöttél című versével, erre Szabó
Magda mutat rá a Lepke logikája című tanulmányában/
Arany: Epilógus
Kosztolányi: Boldog szomorú dal
II. AZ UTOLSÓ HÁROM VERS
József
Attila utolsó vershármasa:
Karóval jöttél..., Talán eltűnök hirtelen...,Ime, megleltem hazámat...
- E versek előzményei:
- A jóval korábbi Reménytelenül, Lassan, tűnődve című darabja a sorsával szembenéző,
magányát tudomásul vevő költői magatartás: “a semmi ágán ül szivem
és hangtalan vacog”
- A 37-es Tudod, hogy nincs
bocsánat című vers is, melyben csendes beletörődéssel veszi
tudomásul a sorsát. Az egész költemény szenvedélyes drámai párbeszéd,
amelynek csak egyik felét halljuk. A költemény szövege egy alapmondatból
nő ki, minden része ezzel függőségi visznyban van. Ez az alapmondat
mindjárt az első strófában olvasható “Légy,
ami lennél: férfi” vagyis azzá légy, ami nem vagy, ami akkor lennél,
ha külső és belső helyzeted megengedné: önmagát megvalósító férfi.
- Tulajdonképpen e témakörhöz kapcsolódnak közvetlenül az anya- és
szeretet hiányából fakadó “anya-versek”
/Kései sirató.../ ill. az apa hiányából fakadó istenes versek is /Nem emel föl...,
Bukj föl az árból/
2. Az utolsó versek közös vonásai, jellemzői
- A költő az
utolsó verseiben még egyszer mérlegre teszi életét, magatartását,
egész emberi-költői sorsát, adottságait és lehetőségeit, még egyszer
rákérdez léte értelmére. Ezek már a végső számadás költeményei.
- A lírai én számára nem mutatkozik
semmi lehetőség a méltó életre, sőt már a költészete sem jelenthet számára
vigaszt; nincs már olyan szerep, olyan magatartás, amely kiutat kínálna /
“családot már végkép másoknak remél”/A semmi és a lét ellentéte
egyenesen vezet a halál megoldásként való elfogadásához.
- Közös a veresekben a kudarcérzés és az elrontottnak vélt
élet fölötti gyász „Már halálom is hasztalan” – írja.
- A megszólalás jellemzője a versekben önmegszólító
attitude. A költő
mintegy kívülről és felülről szemléli személyiségét, felismeri eddigi
szerepének tarthatatlanságát. Itt a felnőtt szól a gyermekhez vigasztalva,
számonkérve, korholva.../vö. Kosztolányi
gyermekképével/
- Közös az időszembesítő jelleg, a három alapidőből a
most, még, már hangsúlyzott. A létösszegzés általában a jövővel
indul, a jelennel zárul, a múlt hat a jelenre és a jövőre is, meghatározza
azt.
- A versek hangneme elégikus, lemondó, beletörődő
- E versekben tehát a gyermeki felnőtti nézőpont
keveredik.
Ennek
előképe költésztünkben Kosztolányi Dezső költészete, akiénél a
gyermekkor minden érték hordozója, az ártatlanság, az önfeledt boldogság
birodalma, ahová érett férfikora óta visszavágyódik.
József Attilánál
ez fordított, az ő eszményképe a felnőtt a “meglett ember”. Mégis, ez
a kettősség, az ő költészetét is
áthatotta: sokszor gyermeki őszinteséggel és egyszerűséggel fogalmazza meg
legbelsőbb érzéseit, szeretetvágyát; sokszor pedig felnőtt-énje kerül előtérbe.
Ilyenkor külső szemlélőként korholja vagy biztatja gyermeki énjét.
- A versek a helyzetrögzítő kijeletés
beszédfajtájára épülnek. Magától értetődő természetességgel követik egymást a létre
vonakozó kijelentések.A versek szerkezete: a költemények magját
egy-egy összefoglaló megállapítás adja, és ez a versmag gömbszerű
tágulással nő versegésszé.
KARÓVAL JÖTTÉL
- Motívikus kapcsolat: Vörösmarty Mihály: Fogytán van napod.../
- Időszembesítő, önmegszólító, létösszegző vers,
amely egy leíró és elemző életrajzot tartalmaz. Fájdalmas, hogy a lírai én élete reménytelen volt,
eleve hiába volt minden próbálkozás. E szenvedés síkja fölé próbál
emelkedni az önmegszólító mosollyal, korholással: „Karóval jöttél,
nem virággal” A lírai én tudata kettéoszódik: a felnőtt szól a gyermekhez, a remény nélküli szólítja meg a reménykedőt.
- A virág a szeretet, a szerelem, a szépség jelképe, a karó
ezzel szemben élettelen tárgy, az agresszivitásra utal. Az első sor jelentése:
ellenségesen állt szemben a lírai én a világgal. Lehetetlen
tetteket vállalt magára, többet akart, mint amire a világ lehetőséget
adott. Minden tette, egész élete értelmetlennek tűnik. A „Hét
Torony” a menekülést lehetetlenné tevő világ, a bezártság szimbóluma
Az emberi lét alapvető szükgségletei /kés,kenyér,tüzelőfa/
hiányoznak az életéből, vágyik a szerető gondoskodás után.
- A költő tragikus sorsának okait kutatja, s
felismeri, hogy talán ő volt minden
szomorúságának okozója. Ezért korholja magát a vers elemző életrajzában: miért akart
többet, mint amit elérhetett, miért viselkedett másként, mint ahogy
elvárták. De vajon bűnös-e azért, mert „karóval jött, nem virággal?” –
teszi fel a kérdést, s így lassan az önmarcangolás a világgal szembeni
keserű váddá alakul át. A zárlatban visszatér a börtön-kép, a Hét torony,
ami immár a véglegesség vált bezártságot, a kitörés lehetetlenségét
jelenti. Az utolsó sorok azt sugallják, hogy ebben a börtön-létben le
kell mondania az álmairól, meg kell elégednie a mindennapi vegetativ
létezéssel. Ez azonban a személyiség és az értelmes élet reményének
elvesztését jelenti:a felnőtt tanácsa:”hajtsd le szépen a fejed” – ez már a végső kizáródás
TALÁN ELTŰNÖK HIRTELEN…
- A költemény formája tiszta, egyszerű. /két
sor egy versmondat, keresztrím, jambikus lejtés/ A rendezett forma a
józan, belátó számvetést nyomatékosítja.
- A versbeszéd nem dialogizáló, egyszólamú.
- A vers szerkezete spirális, jó formája az
időszembesítésnek. A múltat és a jelent szembesíti úgy, hogy a jelen képe
mindig magába foglalja a jövőt, az élet folytathatatlanságának a
motívumát. A költemény a jövőben indít, jövőkép távlati megrajzolásával,
mintegy logikailag előre vetett következtetéssel. A jövő idejű, feltételes
jelentéstartalmú mondat a lírai én megszűnését helyezi kilátásba
/a hasonlat természeti képeiből fakadóan ez inkább a világmindenségbe
való áttűnést jelöli /lsd. Reménytelenül/
így oldja a megsemmisüléstől való félelmet feszültséget, és nyújt vigaszt.
- A jövő és a múlt egyaránt negatív, együttesük
határozza meg a jelent. A vers beszélője életét kudarcokkal telinek ítéli. A múlt élettényeit
vizsgálva úgy ítéli, soha nem azt tette, amit akkor szükségszerűen tennie
kellett volna.”elpazaroltam mindenem”. A versben a
cselekvés intenzitása fokozatosan csökken. Kettős metafora figyelhető
meg: a jövő és jelen idejű részekre a az erdő metaforája, a múltra
az életkor metaforája jellemző. /ifjúság – zöld vadon / a realitást, a
szerepálmok beteljesítetlenségét az élettelen száraz ágak zörgése
jelzi.
- A vers hangneme elégikus, önvádoló, önvallató. A
múlt és a jelen állandó szembesítése a versbeszédben egyfajta láncszerű
előrehaladást eredményez, ugyanakkor a verszárlat jelen ideje is
összekapcsolódik a verskezdet jövő idejével, mintegy logikailag körkörös
szerkezetet hozva létre. Életét lezártnak, befejezettnek tekinti, már nem remél, nem küzd a
helyzettel, nem is vitázik önmagával. „Tudod hogy nincs bocsánat”
csendes beletörődéssel veszi tudomásul a sorsát.
MEGLELTEM HAZÁMAT
·
Az utolsó teljes
vers. A búcsúzás, a végső megnyugvás verse. Már nem vádolja önmagát sorsának
alakulásáért. Inkább a világot okolja, azt a társadalmat, amely minden
próbálkozását megtörte, végül eljut a feleslegesség átérzéséig. „Így éltem,
s voltam én hiába” Ám csupán saját sorsát látja reménytelenül tragikusnak,
mások -nak még boldogságot remél. A haza
fogalma leszűkül: ”e föld befogad, mint a persely” Az egyéni lét
tragédiája fölé emelkedik a költemény.
TÖREDÉKVERSEK
Megdöbbentőek
kései töredékei is:
·
Én ámulok, hogy elmúlok. – töredékességében is teljes vers.
·
Édesanyám, egyetlen, drága,
te szüzesség kinyílt virága,
önnön fájdalmad boldogsága.
Istent alkotok , szívem szenved,
hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,
hogy jó legyek s utánad menjek! – írja utolsó töredékében
III. ÖSSZEGZÉS:
·
A három költemény egységet képez tehát:
motívumok, verselemek hasonlósága, közös gondolati létösszegző fejlődésrajz.
·
József Attila teljességvágya, törekvései a világ kegyetlen törvényeibe
ütköztek. Költészetét, életét a teljességvágy, a szeretetéheség, az árvaság
érzése és egy megértő társadalom utáni vágyakozás határozta meg.
·
Nem
tudott megbékélni az emberi világ mozdíthatatlannak tűnő, értelem és érzelmek
nélküli rendjével, s azon munkálkodott, hogy helyébe az értelem tiszta
törvényeit állítsa a „szellem és
szerelem”, „a mindenséggel mérd magad” parancsát.
Nagy László: József Attila! - „hogy soha el ne
jussak ama síkra, elébem te állj”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése