Diktatúrák
FASIZMUS:
AZ
ELÉGEDETLEN GYŐZTES:
Olaszország nagy áldozatokat
vállalva a győztesek oldalán vett részt a világháborúban. A részsikerek – a vesztes országokhoz
hasonlóan – megkérdőjelezték a háborús
áldozatok értelmét az olasz nép szemében. A
gyenge olasz gazdaság teljesen kimerült a háborúban, az olasz lakosság
nyomorgott, délen földfoglalásokra, északon gyárfoglalásokra került sor. Az egymást
követő polgári kormányok nem tudtak úrrá lenni
a helyzeten.
A FASISZTÁK HATALOMRA KERÜLÉSE
A kiélezett helyzetben
Olaszországban is megjelentek a szélsőséges
erők. A szélsőjobboldali
csoportokat egy volt szocialista értelmiségi, Mussolini kovácsolta
egységbe a fasiszta párt (Nemzeti Fasiszta Párt)
keretei között. A fasiszták szemben álltak a
nemzeti eszmét elvető kommunizmussal, de a polgári demokráciával is. A nemzeti felemelkedést, a nagytőke korlátozását, a
kisemberek felkarolását megvalósító
erős államot kívántak létrehozni.A
szociális és nemzeti demagógiát ötvöző fasiszták szavainak a párt
felfegyverzett félkatonai csoportjainak gyilkosságai
és terrorakciói adtak nyomatékot.
Mussolinit a király
miniszterelnöknek nevezte ki, s
koalíciós kormány élén kezdte meg működését.
A FASISZTA ÁLLAM:
Mussolini néhány év alatt (1929-ig) felszámolta az alkotmányosságot,
a parlamentet, a pártokat, a
szabad sajtót. Minden kérdésben a vezér, a duce [ducse], illetve a
párt vezetői (Fasiszta Nagytanács) döntöttek. A pártállam igyekezett mindent az
ellenőrzése alá vonni, hogy még csírájában elfojthassanak minden ellenállást.
Az egyént semmivé kívánta tenni a mindenható, az ún. totális állammal szemben. Jelentős államosításokra került sor. Állami
ellenőrzés alá vonták a szakszervezeteket, létrehozva az ún. korporációs rendszert, amelyben a munkaadók, a
munkavállalók és az állam közösen kezelték a munka világában felmerült
konfliktusokat.
A rendet tehát erőszakkal
tartották fenn, ugyanakkor a
fasiszta hatalom fejlesztette Olaszország gazdaságát, kiterjesztette szélesebb
néprétegekre az állami gondoskodást. A
válság leküzdése érdekében Mussolini – félretéve ideológiai megfontolásait felvette a diplomáciai
kapcsolatokat a Szovjetunióval, hogy
a szovjet piac megnyíljon az olasz árucikkek előtt.
A vallásos Olaszországban
fontos volt, hogy konkordátumot kötött a
pápasággal (lateráni egyezmény, 1929),
amelyben elismerte a Vatikán függetlenségét, a katolikus vallást államvallássá
nyilvánította. A fasiszta Olaszország az
1920-as években elsősorban Közép-Európában
és a Balkánon akart befolyásra szert tenni.
TEKINTÉLYURALMI RENDSZEREK:
A háborút követően Dél-Európa számos államában (Portugália, Spanyolország)
szintén kiéleződtek a társadalmi ellentétek. Ezekben az országokban részben a hagyományos vezető csoportok
érdekeit érvényesítő, de a gazdasági és társadalmi modernizációt is szolgáló
diktatúrák, tekintélyuralmi rendszerek jöttek létre. Egyértelműen
megkülönböztethetőek a parlamentáris rendszerektől, de semmiképpen nem azonosak a fasizmussal, mert itt nem hoztak létre
tömegpártokat, nem volt egyetlen, kötelező ideológia, és nem beszélhetünk
totális államról sem.
A húszas években az
Ibériai-félsziget mindkét országában felszámolták az alkotmányos rendszert. Portugáliában Salazar, Spanyolországban Primo de Rivera egyre
népszerűtlenebbé váló diktatúrája tett kísérletet a problémák megoldására. Törökországban a hagyományokkal szemben
fellépő, az országot a Nyugathoz közelíteni kívánó Kemal pasa tekintélyuralmi
rendszerrel tudta csak biztosítani reformjai sikerét.
BOLSEVIZMUS:
A HADIKOMMUNIZMUS ÉS A NEP:
A bolsevik hatalom
ideológiájának megfelelően államosította
az ipart és a kereskedelmet,
a parasztoktól pedig elvették a saját földjeiken megtermelt terményeket.
A piac kizárásán alapuló
rendszert hadikommunizmusnak szokás nevezni, bár a
kortárs bolsevikok ezt természetesen eszméik gyakorlati megvalósításának
tekintették. A piac megszűnte miatt a helyzet a béke beköszöntével
nem javult, hanem romlott:
nem volt sem élelmiszer,
sem iparcikk. A bolsevik hatalomtól jobb
életkörülményeket váró emberek éheztek, s rövidesen lázadások és sztrájkok robbantak ki.
A hatalom megtartása
érdekében Lenin útmutatása alapján gazdasági irányváltásra került sor, az új gazdaságpolitika, rövidítve a NEP (Novaja Ekonomicseszkaja
Polityika) bevezetésére. Korlátozott mértékben visszaállították a piaci
viszonyokat és a pénzforgalmat. Az érdekeltség évezredes hajtóerejének
részbeni érvényesülése javított az ellátáson, ugyanakkor elvi problémákat
vetett fel, hiszen a kapitalizmus alapelvének részleges visszaállítását
jelentette.
A SZOVJETUNIÓ LÉTREJÖTTE:
A polgárháborúban a
bolsevikok a cári Oroszország területének nagy részét megszerezték, ezért
győzelem után rendezni kellett a nemzetiségek
helyzetét. A cárizmus orosz nacionalizmusának a helyét a világforradalom eszméje
vette át. A nagyobb nemzetiségi
területek (Örményország, Grúzia stb.) különállását elméletileg elismerték,
azonban bekényszerítették ezeket az országokat az újonnan megalakuló szövetségi államba, a Szovjetunióba (1922). A valóság egészen más volt: egyre inkább a központi akarat érvényesült.
MODERNIZÁCIÓ – TERVUTASÍTÁSOS
RENDSZER:
Az eltervezett óriási ipari
fejlődés megvalósításához egyéb forrásokat kellett feltárni: az iparosítás más ágazatok (mezőgazdaság,
infrastruktúra, könnyűipar) és
az életszínvonal rovására valósult
meg. Fokozta a nehézségeket, hogy
Oroszország eleve fejletlen gazdasága hatalmas károkat szenvedett a
polgárháborúban. Mindez társult azzal a problémával, hogy a várt
világforradalom elmaradt, s így ellenséges
környezetben kellett kialakítani az új
rendszert.
Felmerült az a kérdés, hogy lehet-e egy országban felépíteni
a kommunizmust, sőt, felvetődött a hatalomról
való lemondás lehetősége is. Az iparosítást tűzték ki célként, hogy az ideológiai elvárásoknak
megfelelően biztosítani lehessen a
munkásosztály túlsúlyát (a
társadalom zömét ekkor még a parasztok alkották). Másrészt alapvetőnek
tartották a katonai erő fokozását az újabb külső támadások elhárítása és a
remélt világforradalom támogatása érdekében. Ezért minden erőforrást a bányászati,
a nehézipari és az energiatermelő ágazatokba fektettek.
A tervutasításosnak nevezett gazdaságirányítás révén épültek a villamos
erőművek, a kohók és a gépgyárak. A gazdaságnak – a központ által készített – időarányos terveket (ötéves tervek) kellett
teljesítenie. A valóságtól
elrugaszkodó célokat tűztek ki, s az eredmények elmaradását
erőszakkal torolták meg.
KOLLEKTIVIZÁLÁS:
Az ipar külterjes (extenzív) fejlesztése a munkaerő létszámának
folytonos növelését igényelte. A
munkaerő biztosítását és a kommunista
rendszertől idegen, magántulajdonnal, s ezért bizonyos önállósággal rendelkező parasztság felszámolását
a kollektivizálással kívánták megoldani. A termelőszövetkezetek (kolhozok) és az állami gazdaságok (szovhozok) mezőgazdasági nagyüzemként működtek, ahol a dolgozókat
munkásként foglalkoztatták, vagyis elválasztották őket a tulajdontól
(munkaeszközök, állatok stb.) és ezzel együtt az egyéni érdekeltségtől.
A parasztság azonban nem volt
hajlandó önként feladni gazdaságait. Az önkéntesség lenini elvét ezért
felváltotta az erőszak. A
jómódú, kuláknak minősített parasztság tönkretételével kezdték, akik a teljesíthetetlen
beszolgáltatások révén gazdasági bűntettek
elkövetőivé váltak. Az erőszak, a gazdasági kényszer következtében milliók haltak éhen.
SZTÁLIN DIKTATÚRÁJA:
Lenin halála után (1924) több
évi hatalmi harcban Sztálin szerezte meg a párt, s így az ország vezetését. A
diktatúra
lényegéből fakadóan rövidesen
valamennyi vetélytársát és lehetséges ellenfelét félreállította, s minden
jelentős posztra a személyéhez feltétlenül hű embereit állította.
A rendszer – hogy céljait meg
tudja valósítani – megfélemlítette a társadalmat. Volt, akit meggyilkoltak,
másokat koholt vádak alapján ítéltek halálra (koncepciós perek). Ha a
pártkongresszus nem értett egyet a „vezérrel”, a résztvevők nagy részét
rövidesen meggyilkolták. Nem volt biztonságban senki, sem az egyszerű
párttagok, sem a bolsevik vezetők. Minden
áron gazdasági eredményeket akartak
elérni: a bánya- és útépítésekre a hiányzó munkáskezeket a politikai foglyok millióinak
munkatáborokba (GULAG) hajtásával oldották meg, ahol az
embertelen körülmények miatt milliók pusztultak el.
A félelemben élő országban
megkezdődöttSztálinvisszataszító tömjénezése, személyi kultusza. A vezér képe, szobrai
elárasztották az országot, beszédeit ütemes taps kísérte, behízelgő versek és
cikkek jelentek meg róla.
Az iparosítás eredményei
azonban a hamisított statisztikák mellett is valóban jelentősek voltak: a szovjet ipar alkalmassá vált
egy erős hadsereg ellátására. Az
ár iszonyatos volt, s a modernizációt a világgazdaságból nem kiszakított
Oroszország sokkal kisebb áldozatokkal
elérhette volna.
NÁCIZMUS:
A NÁCIZMUS:
A világháborút követő években
Németországban tömegesen nem találták helyüket a háborúból hazatért fiatalok. Nem kaptak munkát, vagy ha
mégis, azt a hadseregben megszerzett pozícióikhoz képest megalázónak érezték.
Tömegesen csatlakoztak a háború után alakult szélsőjobboldali szervezetekhez, melyek helyet kínáltak soraikban a
kallódó embereknek.
A nemzetiszocialista (náci)
mozgalom a húszas évek elején még egy
volt a számos szélsőjobboldali szervezet közül. Először 1923-ban hívták fel
magukra a figyelmet, amikor a bajor fővárosban, Münchenben puccsot kíséreltek
meg. Egy sörcsarnokban elfogták a
bajor kormány tagjait, s megpróbálták a hatalom megszerzését (sörpuccs).
Akciójukat gyorsan felszámolták. A puccs és az azt követő per, majd a
börtönbüntetés szerzett ismertséget a párt vezetőjének, Adolf Hitlernek.
Hitler gondolatait Mein Kampf (Harcom) című könyvében
foglalta össze. Ideológiáját szociális
és nemzeti demagógia jellemezte. A munkásoknak
munkát és a nagytőke megfékezését, a tőkéseknek a kommunisták és a
szakszervezetek korlátozását, a
parasztoknak földet ígért az újonnan meghódítandó
területeken. Harcot hirdetett a németeket ért
háborús sérelmek orvoslásáért, a
kisebbségben élő németek védelmezőjeként lépett fel. Terveiben kezdettől
megjelent a keleti irányú terjeszkedés, a keleti „élettér”megszerzésének gondolata.
Elgondolásaiba jól beleillett
a fajelmélet, mely a németséget
felsőbbrendű (szóhasználatuk szerint árja) fajnak tartotta, míg a többi népet
alsóbbrendűnek. A fajelmélet elsősorban a
zsidóság ellen irányult, akiket minden rossz
okozójaként állított be.
A HATALOM MEGRAGADÁSA:
A náci szociális és nemzeti
demagógia hatékonyságát két tényező növelte: a propaganda modern eszközeinek és módszereinek
alkalmazása és az erőszak bevetése. Hitler a
hagyományos propagandaeszközök – plakátok és a sajtó – mellett az új technikákat (rádió és a film) is használta. Beszédeiben tudatosan
alkalmazta a tömeglélektan által felkínált módszereket a tömeg befolyásolására. A meggyőzést a nácik kiegészítették az ellenfelek megfélemlítésével, melyet a párt barnainges rohamosztagai (SA) végeztek.
A nácik számára a lehetőséget
a világgazdasági válság nyomán kibontakozó nyomor és
kilátástalanság teremtette meg. A
párt taglétszáma folyamatosan nőtt,ésválasztási eredményei javultak. A szélsőséges erőkkel szemben
a polgári pártok és a
szociáldemokraták nem tudtak egységesen fellépni. 1932-ben már a szavazók
többsége valamelyik szélsőséges pártra szavazott (nácik: 37,8%, kommunisták:
14,3%). A kommunista veszélytől megrémült jobboldal egyes
csoportjai – úgy gondolván, hogy féken tudják tartani a nácikat – hajlottak a Hitlerrel való együttműködésre. Hindenburg kinevezte kancellárrá (kormányfővé) az 1932-ben legtöbb
szavazatot szerzett párt vezetőjét, Hitlert
(1933. január 30.), aki így
alkotmányosan került egy koalíciós kormány élére. A demokrácia játékszabályait
kihasználva került a kancellári székbe, s
annak maradványait kijátszva számolta
fel az alkotmányosságot.
Majd az új törvényhozással megszavaztatta
a felhatalmazási törvényt, mely
lehetővé tette számára, hogy a törvényhozás kizárásával, rendeletekkel
kormányozzon. Hindenburg halála
után (1934) pedig az államfői hatalmat is
megszerezte (vezér és kancellár).
A NÁCI HATALOM:
Hitler rövid úton felszámolta
az alkotmányos rendszer valamennyi intézményét. A kommunisták után a többi
pártot is megsemmisítette, képviselőik
jelentős részét koncentrációs táborokba záratta. Minden hatalom a náci párt, s ezen belül a vezér, a Führer kezében összpontosult. Hitler totális hatalmát még
két csoport veszélyeztethette: a hadsereg és a párt korlátozott önállósággal
rendelkező félkatonai szervezete, az SA. Hitler
ezért a két teljes mértékben
az irányítása alatt álló karhatalmi szervezetre, az SS-re és a Gestapóra (Titkos Államrendőrség) támaszkodva leszámolt az SA-val (hosszú kések éjszakája,
1934. június 29–30.).
Hitler napirenden tartotta az
antiszemitizmust, faji törvényeket hoztak (nürnbergi
törvények, 1935), melyben a zsidónak minősülő németeket megfosztották
állampolgárságuktól, vagyis az állam védelmétől. 1938-ban állami kezdeményezésreországos
méretű pogromra került sor
(kristályéjszaka, 1938. november 9–10.).
Hitler a hatalom birtokában
is folyamatosan törekedett a tömegek
megnyerésére és befolyásolására. Továbbra
is rendszeresek maradtak a tömegdemonstrációk, a gyűlések. A gyerekektől
az öregekig mindenkit náci jellegű szervezetekbe kényszerítettek, ahol
megkövetelték a rendszer melletti nyílt kiállást. A sajtó mellett a művészeteket is a náci propaganda szolgálatába állították.
Hitler tisztában volt azzal,
hogy a gazdaság helyreállítása nélkül nem tudja hatalmát
megszilárdítani. Az állam megrendelőként lépett fel (pl. autópályák építése),
másrészt szociális engedményekre szorították a tőkét
(társadalombiztosítás, fizetett szabadság). Mindez a termelés növekedéséhez és a
munkanélküliség gyors visszaszorulásához vezetett.
A válság leküzdésében
jelentős szerepet játszott a fegyverkezés
újbóli beindítása, hiszen az
infrastrukturális beruházásokhoz hasonlóan az is állami megrendeléseket
jelentett, ugyanakkor nem terhelte fogyasztási cikkekkel a piacot. Németország kilábalt a
válságból. Mindez jelentősen növelte a
tömegek körében Hitler népszerűségét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése